Magyar Rovaremésztő Növény Természetvédő Társaság
MaRoN TT - Hivatalos honlap

Utricularia

Utricularia (rence fajok)

Utricularia (rence félék) nemzetségbe több mint 200 fajt sorolunk (a legújabb kutatások szerint 215 (2015)). A legtöbb növény vízben vagy közvetlenül a vízparton él, de ismerünk úgynevezett epifita fajokat is, amelyek fákon, a fákon élő mohákba kapaszkodva élnek. Elterjedésüket tekintve az Antarktisz kivételével mindenhol előfordulnak.

Az Utricularia fajok mindegyike kis, tömlő- vagy hólyagszerű csapdákat nevel, ezekkel fogják el zsákmányukat. A szárazföldi fajok többnyire kisebb csapdákat nevelnek, a vízben és epifita életmódot folytatók pedig nagyobbakat. A csapdák mérete 0,2-12 mm között változik. A szárazföldi fajok zsákmánya leginkább a talajban élő protozoák (véglények), míg a vízben élő növények (Utricularia vulgaris) nagyobb méretű zsákmányt is képesek elkapni, mint a vízibolhák (Daphnia), fonálférgek és kisebb méretű halivadékok, szúnyog lárvák, fiatal ebihalak.

Angol nevük is (bladderwort) utal, hogy a hólyagszerű csapdákat nevelnek. A nemzetség neve, az Utricularia, a latin utriculus szóból származik, amely a húgyhólyagra vagy gömb alakú borosüvegre, bőrből készült folyadék tárolására alkalmas tartóra utal. A korai tudósok azt feltételezték a vízben élő fajok nagyméretű hólyagjairól, hogy ezek tartják fent a vízszínén a növényeket, és különösnek vélték azt is, hogy ezek a növények semmilyen módon nem kapaszkodnak az aljzathoz, eltérően más vízben élő növénytől, nincs gyökerük.

ÉLŐHELY

A rence fajok egyik jellegzetes élőhelye a lassan mozgó természetes vizek és vízpartok.

A rence fajok képesek megélni szinte bárhol, ahol találnak vizet legalább az év egy részében. Csak az Antarktiszon és néhány óceáni szigeteken nem ismerünk őshonos fajokat. A rence fajok legnagyobb fajgazdagsága Dél-Amerikában található, míg Ausztrália a második a sorban.

A rence fajok elterjedése

Hasonlóan más rovaremésztő növényekhez, a közös bennük, hogy rendszerint olyan nedves talajon élnek, amelynek kevés a tápanyagtartalma, ezáltal az életben maradásukhoz nagy előnyt jelent rovarfogó képességük. A szárazföldi fajok gyakran más rovaremésztő növényekkel együtt élnek (Sarracenia, Drosera), más fajok pedig olyan nagyon nedves területeken tenyésznek, ahol a folyamatosan mozgó víz kimossa és elszállítja a kevés tápanyagot is a talajból.

A rence fajok közül több is megtalálható Magyarország élő vizeiben. A legnagyobb gyakorisággal a közönséges rencével (Utricularia vulgaris) találkozhatunk, de a vándormadarak vándorlása miatt ma már sok helyen tenyészik a kis rence (Utricularia minor), a köztes rence (Utricularia intermedia), a lápi rence (Utricularia bremii) és a pongyola rence (Utricularia australis) is. A rencékkel elsősorban a lassú folyású álló vizekben, tavakban (Velencei-tó), holtágakban, kis méretű vízelvezető csatornákban, nagyobb, csak ritkán kiszáradó pocsolyákban találkozni.

BOTANIKAI TÖRTÉNET

FELÉPÍTÉS

Az egyik legszebb rence faj az Utricularia menziesii virágja

A legtöbb rence faj hosszú, vékony, néha elágazó szárakat (stolon) nevel a felszín alatt, legyen az egy tó vize, nedves tőzegesláprét vagy trópusi esőerdő lombkoronája. Ezekhez a vékony szárakhoz kapcsolódnak a zsákmány elfogására alkalmas hólyagcsapdák, a talaj felszíne felett pedig a levelek.

GYÖKÉRZET

A rence fajoknak nincs gyökere, a talajban vagy vízben található részük tulajdonképpen a növény sokszorosan elágazó szára.

A mérsékelt égövön élő rence fajok télen telelőrügyeket nevelnek, ezzel vészelik át a hideg hónapokat

A vízben élő rence fajok közül a mérsékelt égöviek télen úgynevezett telelőrügyet (turion) nevelnek a vízben lévő száraik végén. Kialakulása az őszi napfény csökkenésével kezdődik, ilyenkor ezek a növények már nem tudnak megfelelően fejlődni, növekedésük lelassul. Ilyenkor a szárak végén egyre tömöttebb, rövidebb szárú rész képződik, amely idővel leválik a növényről és a víz fenekére süllyed. A növény többi része elrothad vagy egyszerűen megfagy a téli hidegben. Tavasszal, amikor a víz hőmérséklete elkezd emelkedni, ezek az iszapban áttelelő telelőrügyek ismét a víz felszínére emelkednek, és a folyamatosan növekvő fény hatására fejlődésük is megindul.

LEVÉL

A szárazföldi rence fajoknak apró, rendszerint a talajra simuló levelük van. Ezek közül nőnek ki a hosszú virágszárak

A rence fajok fő növényi része mindig a talajban/vízben található, de ez nem gyökérzet. A szárazföldi fajok legtöbbje kisméretű, fotoszintézisre is alkalmas leveleket is nevel, amelyek a föld felszíne fölött vannak, sokszor a földre lapulnak. A rence fajok virágszára ezek közül az apró levelek közül fejlődik, rendszerint felfelé áll és a levelekhez képest is nagyok (2-15 cm).

Az egyik közkedvelt epifita rence, az Utricularia reniformis hatalmas virágja

Az epifita fajok legtöbbje nagyméretű leveleket nevelnek és virágszáruk is sokkal hosszabb, mint a szárazföldi fajoké, de még virágjuk is az egyik legnagyobb a rovaremésztő növények körében. Sok ide tartozó fajnak olyan megjelenésű a virágja, mint az orchideáknak, ezért az epifita fajokat összefoglalóan orchidea típusú rence fajoknak is szokás nevezni.

VIRÁG

Rence fajok virágja

A virágok az egyetlen olyan növényi rész, amely messzire elemelkedik a talajtó. A virágszárak rendszerint vékonyak, függőlegesen állnak. A legtöbb faj virágszárán több virág is fejlődik, de ismerünk olyat is, amely csupán egyetlen virágot nevel. A virágok mérete 0,2-10 cm(!).

Felépítésük két aszimmetrikus, ajakos (egyenlőtlen, ajak-szerű) szirmokból áll, amelynél az alsó rendszerint lényegesen nagyobb, mint a felső. A virágok színe igen változatos, a fehértől a vörösig minden előfordul, sokszor egy adott faj virágjai több színt is viselnek. A virágok nagyban hasonlítanak a hízóka fajok virágjaihoz.

Az Utricularia vulgaris virágja az oroszlánszájra emlékeztet

A vízi rence fajok virágjai (U. vulgaris) leginkább a kis oroszlánszáj (tátogó virág, Antirrhinum sp.) virágjára hasonlít a leginkább, míg a szárazföldi fajok közül például az U. dichotoma képes egy egész mezőnyit beteríteni ibolyaszerű virágaival. A Dél-Afrikában élő epifita fajok rendszerint ezektől nagyobb méretű virágokat nevelnek, a virágok mérete az orchideákkal vetekszik.

A kleisztogám virág az Utricularia subulata virágszárán

Egyes rence fajoknál (U. subulata, U. dimorphantha, U. geminiscapa) megfigyelték, hogy bizonyos időszakokban vagy körülmények hatására a virágok a virágszáron nem nyílnak ki (kleisztogámia, automatikus önbeporzás). A kis virágok ilyenkor a fejlődésük során már beporozzák önmagukat és csupán apró gömböcskék lesznek a virágszárakon. Érdekes módon a tudomány erre nem tud ma pontos választ adni, hogy mitől függ, egyes feljegyzések szerint köze lehet a rovarpopulációhoz is. Néha az is előfordul, hogy egyes növényeken a virágok nyitott és kleisztogám formája egyszerre jelenik meg. Többször megfigyelték már, hogy a vízben élő U. dimorphantha és U. geminiscapa víz fölötti virágszárán kinyílt virágok vannak, míg a víz alatti önbeporzó virágok zárva maradnak. A rence fajok beporzását követően sok, kisméretű (0,2-1 mm) magot nevelnek.

CSAPDA FELÉPÍTÉSE ÉS MŰKÖDÉSE

A rence fajok csapdája apró hólyagokra emlékeztet. Az elágazó szárhoz, apró, rövid, vékony szárral kapcsolódnak

A rence fajok kis mérete ellenére, a csapdáik rendkívül kifinomultak. A csapdák szélén érzékelő szőrszálakat találunk, melynek érintésére aktiválja a csapdát. A csapda aktív állapotban egy összenyomott formát vesz fel, az érzékelő szőrök kiváltotta ingerre pedig kinyílik a csapda ajtaja, így a hólyag felfújódik, miközben a vízzel együtt a zsákmány is beáramlik a kamrába. Miután a zsákmány bekerül a csapdába, a csapda ajtaja ismét bezárul, így a zsákmány nem tud elmenekülni. A csapda működése rendkívül gyors, mindösszesen 10-15 ezred másodpercet vesz igénybe.

A botanikusok egyetértenek abban, hogy a rence fajok vákuum-vezérelt hólyagcsapdája a legkifinomultabb csapdázási mechanizmus a rovaremésztő növények körében. A hólyagcsapda általában lóbab alakú, de néha más formát is felvesznek. A szárhoz egy vékony, rövid szárral csatlakoznak csupán.

A hólyagcsapda fala nagyon vékony és átlátszó, ezzel együtt kellően merev is, hogy fenntarthassa a hólyag alakját a bent uralkodó vákuum ellenére. A csapda bejáratát vagy “száját” egy kör vagy ovális alakú fedél zárja le. A fedél a felső részén csatlakozik a csapdához egy nagyon rugalmas módon, így a sejtek által alkotott zsanér rendkívül hatékony. A fedél nyugalmi állapotban a hólyagcsapda megvastagodott bejáratára tapad. A jó tapadást és szivárgásmentességet egy puha membrán, úgynevezett lágy íny biztosítja, amely végighúzódik a bejárat körül.

A külső sejteket az egész csapda felületén egy, a fedél alatt termelődő nyálka védi, amely nagy mennyiségben termelődik és cukrokat is tartalmaz. A feltételezések szerint ez a nyálka is hozzájárul a hólyagcsapdák sikeres zsákmányszerzéséhez.

Szárazföldi fajok általában apró csapdákat (akár 0,2 mm) nevelnek. A csapda bejárata előtt egy széles csőrszerű képződmény is található, amely kissé lefelé ível, így gyakorlatilag egy, a csapda bejáratához vezető utat alkot. Az a képződmény segít a mozgásra nem képes, szervetlen anyagok távol tartásában is, így azok nem kerülhetnek a csapdába.

A vízben élő fajok többnyire nagyobb hólyagcsapdákat (legfeljebb 1,2 cm) nevelnek, és a csapda bejárata előtt nem ilyen csőrszerű képződmény, hanem inkább elágazó antennákra emlékeztető képződményt találunk. Ezek szerepe hasonló, egyaránt szolgálja a zsákmány könnyebb útját a csapda bejáratához és megvédi a csapdát a nagyobb testektől, vízben szabadon úszó szervetlen anyagoktól, hogy ne indítsák be feleslegesen a csapdákat.

Az epifita rence fajoknál ilyen antennaszerű képződményt nem találunk, de egyszerű szálakat igen és valószínűleg ugyanezt a célt szolgálják ezek is.

Rovarfogó mechanizmus

A rence fajok hólyagcsapdájának működése

A rence fajok hólyagcsapáinak működése teljesen mechanikus, nincs olyan ingerület átvivő rendszerük, mint amilyen a vénusz légycsapónak (Dionaea muscipula), a vízikeréknek (Aldrovanda vesiculosa) vagy a harmatfű féléknek (Drosera). Az egyetlen aktív mechanizmus a hólyagcsapda falain keresztül történő víz kiszivattyúzása.

Mivel a csapda belsejéből a vizet a csapda falán át kiszivattyúzza a növény, a hólyagcsapda falait befelé szívja a kialakuló vákuum. A csapda oldalfalai összeszorulnak, így raktározva el a mozgáshoz szükséges energiát. A víz kiszivattyúzás addig működik, amíg már nem lehet többet kiszivattyúzni a csapda belsejéből, ezáltal a csapda készen áll a zsákmány elejtésére.

A csapda bejárata alján több, hosszabb merev, sörteszerű képződményt találunk, de ezek nem játszanak olyan szerepet, mint a Dionaea vagy Aldrovanda fajok érzékelő szőrei. Ezek a sörték valójában egyszerű karok. A zsákmányszerzésre kész csapda belsejében kialakuló szívó hatásnak a bejárat peremén végigfutó lágy, tömítő, puha íny képes ellenállni és zárva tartani a fedelet. Ha azonban valami megérinti ezeket a merev, sörteszerű képződményeket, a csapda bejárata kismértékben deformálódik, elmozdul a helyéről, ezáltal a lágy íny már nem tud megfelelő tapadást biztosítani a fedélnek, és az a belső vákuum hatására felcsapódik.

Miután a fedél kinyílik, a hólyagcsapda falai szétugranak és egy közel gömb alakú formát vesznek fel. A csapda kitágulásával egyidejűleg a csapda bejárata előtti víz és az abban lévő zsákmány is (amennyiben befér a csapda bejáratán) hirtelen beáramlik a kamrába. Miután a kamrába került a víz és a zsákmány is, a csapda fedele ismét lezárul. Ez a folyamat nagyon rövid idő alatt, mindösszesen egyszázad másodperc alatt játszódik le.

A csapda fedelének bezáródását követően megkezdődik az emésztő enzimek kiválasztása és ezzel együtt a kamrába került zsákmány lebontása. A lebontási folyamat általában néhány órán belül megtörténik, de többször megfigyelték már, hogy egyes ellenállóbb protozoa élőlények akár több napig is életben maradnak a csapda belsejében. Miután megtörtént a zsákmány lebontása, a csapda falain keresztül a növény felveszi a tápanyagokat és ismét kiszivattyúzza a csapda belsejéből s vizet, így az ismételten készen áll az újabb zsákmány elejtésére. A hólyagcsapda aktiválása, a víz kiszivattyúzása mindösszesen 15-30 percet vesz csak igénybe.

Lloyd kísérletei

Helen Miles Davis és Francis Ernest Lloyd

Az 1940-es években Francis Ernest Lloyd kiterjedt kutatásokat végzett a rovaremésztő növények körében, köztük az Utricularia fajokat is behatóan tanulmányozta. Az ő vizsgálatai során bizonyosodott be, hogy a csapdák működése pusztán mechanikus.

A lágy ínyen ejtett bevágásokkal bizonyította, hogy ilyen esetben a csapda nem képes aktív állapotba kerülni, hiszen, a fedél nem tud tökéletesen záródni a bejárat köré.

Lenyelése nagyobb zsákmányt Lloyd vizsgálatai kiterjedtek arra a korábban már ismert jelenségre, miszerint a hólyagcsapdák képesek elejteni a kamránál nagyobb méretű zsákmányt is. Így például több esetben is megfigyelték, hogy nagyobb méretű szúnyoglárvát vagy ebihalat elfogva, annak csupán a farok része kerül a csapdába, ennek ellenére a csapda így is képes megemészteni apránként. Lloyd kimutatta, hogy a csapda képes többször is aktiválódni, válaszul a csapdából kilógó zsákmány vergődésére, így lassan az egész zsákmány a kamrába kerülhet.

Lloyd készített egy mesterséges “zsákmány” kifőzött tojásfehérjéből, és ebből megfelelő vastagságú és hosszúságú foszlányokat választott ki. Amikor a csapda elkapta a tojásfehérje egyik végét, akkor megfigyelte, hogy néha nagyobb ugrásokkal, máskor pedig lassú folyamatos mozgás által, a tojásfehérje darabok mintegy 20 perc alatt teljesen eltűntek a csapdákban.

A szúnyoglárvát vizsgálva Lloyd kimutatta, hogy ez lehet a felső határa az elejtett zsákmány méretében. A lárva feje ugyanis rendszerint a nem tud a kamrába kerülni, túl nagy a bejárat méretéhez képest, ezért a lárva feje lezárja a csapda bejáratát. Amikor ez megtörténik, a csapda még továbbra is működőképes marad, képes kiszivattyúzni a kamrából a vizet, ellaposodni, de rendszerint a csapda elhal körülbelül 10 nap alatt. Lloyd feltételezése szerint a túl sok tápanyag miatt.

A lágyabb testű, de azonos méretű zsákmányállatok, mint a kis ebihalak, a csapdák képesek teljes mértékben elfogyasztani. Ezeknek nem olyan merev a fejük, mint a szúnyoglárváknak, ezért ha ki is alakul a csapda bejáratánál a dugulás, az emésztőenzim által ez a rész is idővel megpuhul és így a csapdába kerülve megemésztődik.

Lloyd megfigyelte, hogy a nagyon vékony kifőzött tojásfehérje szálak, ha kilógnak a kamrából, képesek megakadályozni a csapda fedelének teljes záródását. Ugyan ezt tapasztalta, amikor emberi hajszálat tett a kamrába, ebben az esetben is a kilógó hajszál már annyira eldeformálta a lágy ínyt, hogy a csapda fedele nem tudott szivárgásmentesen záródni és a csapda nem tudott aktív állapotba kerülni.

CSOPORTOSÍTÁSUK

A rence fajok biológiai értelemben a virágok felépítése alapján szokás besorolni, de a növény nevelés szempontjából inkább az élőhely szerinti besorolást szokás szem előtt tartani.

1) SZÁRAZFÖLDI RENCE FAJOK

Körülbelül a rence fajok 80%-a szárazföldi faj. A legtöbb mocsaras területeken él, ahol az apró hólyagcsapdáik az állandóan vizes talajban lehetnek. A legtöbb szárazföldi faj trópusi- szubtrópusi, bár világszerte előfordulnak.

Idetartozó fajok:

Ausztrália: U. multifida, U. tenella, U. westonii, U. albiflora, U. antennifera, U. arnhemica, U. beaugleholei, U. benthamii, U. capilliflora, U. cheiranthos, U. dichotoma, U. dunlopii, U. dunstaniae, U. georgei, U. holtzei, U. inaequalis, U. kamienskii, U. kenneallyi, U. kimberleyensis, U. lasiocaulis, U. leptorhyncha, U. linearis, U. menziesii, U. paulineae, U. petertaylorii, U. quinquedentata, U. rhododactylos, U. singeriana, U. terrae-reginae, U. tridactyla, U. triflora, U. uniflora, U. violacea, U. delicatula, U. lateriflora, U. simplex, U. chrysantha, U. fulva, U. simmonsii, U. adpressa, U. bifida, U. chiribiquitensis, U. densiflora, U. erectiflora, U. laxa, U. lloydii, U. meyeri, U. circumvoluta, U. involvens, U. uliginosa, U. vitellina, U. caerulea, U. striatula (litofit életmódot is folytat), U. neottioides, U. oliveriana, U. biloba, U. leptoplectra, U. limosa

Dél-Amerika: U. blanchetii, U. costata, U. fimbriata, U. laciniata, U. longeciliata, U. parthenopipes, U. purpureocaerulea, U. rostrata, U. sandwithii, U. simulans, U. nana, U. amethystina, U. calycifida, U. hintonii, U. hispida, U. huntii, U. longifolia, U. panamensis, U. petersoniae, U. praelonga, U. regia, U. schultesii, U. tricolor, U. tridentata, U. tenuissima, U. heterochroma, U. mirabilis, U. flaccida, U. nervosa, U. nigrescens, U. physoceras, U. pusilla, U. stanfieldii, U. subulata, U. trichophylla, U. triloba, U. viscosa, U. aureomaculata (litofit életmódot is folytat), U. cochleata (litofit életmódot is folytat), U. steyermarkii (litofit életmódot is folytat), U. guyanensis

Afrika: U. rigida (gyorsfolyású patakokban), U. tetraloba (gyorsfolyású patakokban), U. arenaria, U. bisquamata, U. firmula, U. livida, U. microcalyx, U. odontosepala, U. pentadactyla, U. sandersonii, U. troupinii, U. welwitschii, U. pubescens (litofit életmódot is folytat), U. andongensis, U. foveolata, U. letestui, U. macrocheilos, U. micropetala, U. pobeguinii, U. prehensilis, U. scandens, U. spiralis, U. tortilis, U. bracteata, U. pulchra (litofit életmódot is folytat), U. podadena, U. choristotheca, U. determannii, U. appendiculata

India, Thaiföld, Kína, Nepál: U. albocaerulea, U. arcuata, U. babui, U. bosminifera, U. cecilii, U. delphinioides, U. graminifolia, U. jackii, U. lazulina, U. malabarica, U. odorata, U. pierrei, U. polygaloides, U. praeterita, U. recta, U. reticulata, U. smithiana, U. subramanyamii, U. wightiana, U. warburgii, U. brachiata (litofit életmódot is folytat), U. christopheri (litofit életmódot is folytat), U. corynephora (litofit életmódot is folytat), U. forrestii (litofit életmódot is folytat), U. furcellata (litofit életmódot is folytat), U. garrettii (litofit életmódot is folytat), U. inthanonensis (litofit életmódot is folytat), U. kumaonensis (litofit életmódot is folytat), U. moniliformis (litofit életmódot is folytat), U. multicaulis (litofit életmódot is folytat), U. phusoidaoensis (litofit életmódot is folytat), U. salwinensis (litofit életmódot is folytat), U. spinomarginata (litofit életmódot is folytat), U. steenisii (litofit életmódot is folytat), U. mangshanensis, U. peranomala, U. geoffrayi, U. hirta, U. minutissima, U. ramosissima

Észak- és Közép-Amerika: U. cornuta, U. juncea

2) VÍZBEN ÉLŐ RENCE FAJOK

A rence fajok mintegy 20% -a tartozik a vízi fajok közé. A legtöbb ide tartozó faj szabadon sodródik a tavak és más, sáros, iszapos fenekű, lassú folyású vizekben. Helyenként tömegével tenyésznek, és virágzás idején beborítják a vízfelszínt virágjaikkal. Egyes fajok litofit (köveken élő) életmódot folytatnak, ezeket gyorsan mozgó patakok, vízesésekben találni. A rence fajok élőhelyén található víz savas, ennek ellenére lúgos kémhatású vízben is megélnek. Ennek legvalószínűbb oka, hogy a savas körülmények előnyhöz juttatták ezeket a növényeket más növényekkel szemben, amelyek csak lúgos környezetben képesek megélni. Méretüket tekintve, a nálunk is előforduló Utricularia vulgaris (közönséges rence) vízben lévő szára akár az 1 métert is elérheti.

Idetartozó fajok:

Globális elhelyezkedésű: U. gibba

Európa, Észak-Amerika (teleltetni szükséges fajok): U. bremii, U. floridana, U. geminiscapa, U. inflata, U. intermedia, U. macrorhiza, U. minor, U. ochroleuca, U. olivacea, U. radiata, U. striata, U. stygia, U. vulgaris, U. punctata, U. resupinata

Japán (teleltetni szükséges fajok): U. dimorphantha

Ausztrália: U. fistulosa, U. hamiltonii, U. helix, U. tubulata, U. volubilis, U. aurea, U. australis, U. muelleri

Afrika: U. benjaminiana, U. cymbantha, U. foliosa, U. inflexa, U. raynalii, U. reflexa, U. stellaris

Dél-Amerika: U. spruceana, U. biovularioides, U. chiakiana, U. breviscapa, U. hydrocarpa, U. incisa, U. incisa, U. naviculata, U. perversa, U. platensis, U. poconensis, U. warmingii, U. cucullata, U. myriocista, U. purpurea

Fülöp-szigetek: U. heterosepala

3) EPIFITA RENCE FAJOK

Egyes dél-amerikai fajok epifita életmódot folytatnak, nedves mohákba, szivacsos kérgű fákba vagy akár más, tölcséres víztartót kialakító epifita növény (Tillandsia, Bromélia fajok) víztárolójában élnek. Egyes epifita fajok (U. nelumbifolia) erősen kötődnek a Bromélia fajokhoz. Az idetartozó fajoknak rendszerint nagy méretű, az orchideákat is megszégyenítű virágjuk van, ezért az ebbe a csoportba tartozó fajokat orchidea típusú rence fajoknak is szokás nevezni.

Idetartozó fajok:

Afrika: U. mannii

Dél-Amerika: U. alpina, U. asplundii, U. buntingiana, U. campbelliana, U. cornigera, U. endresii, U. geminiloba, U. humboldtii, U. jamesoniana,

U. nelumbifolia, U. nephrophylla, U. praetermissa, U. quelchii, U. reniformis, U. unifolia

Az alábbi nevelési tanácsok a növénybarátok által legjobbnak ítélt módszereket írják le, azonban ez nem jelenti azt, hogy biztos módszerek.

A növények ettől eltérő körülmények között is nevelhetőek, ezért javasoljuk, hogy próbálkozz bátran. A nevelési körülmények megválasztása során célszerű eredeti élőhelyük adottságait is figyelembe venni.

ÁLTALÁNOS NEVELÉS

Az élőhelyük alapján képzett, egyes csoportokba tartozó rence fajok nevelése nagyban eltér egymástól, ezért azok pontos leírását a csoportok leírásánál adom meg.

A rence fajok nevelésénél ugyancsak érdemes figyelembe venni élőhelyük adottságait. A mérsékelt égövi fajoknak szükségük van a téli pihenő időszakra, ilyenkor ezek a fajok elhalnak és a talajban vészelik át a hideg hónapokat. Ha ezeket a fajokat nem pihentetjük, akkor legyengülnek és idővel, elpusztulnak. Ezzel szemben a meleg trópusi-, szubtrópusi fajoknak nincs nyugalmi időszaka, ezek egész évben folyamatosan fejlődnek.

Sok Ausztrál faj csak az esős évszak beköszöntével kezd el nőni, a száraz évszakban a körülbelül 10 mm nagyságú gumóikban pihennek.

Más fajok pedig egynyári életmódot folytatnak, minden évben az előző évben megtermékenyített és szétszórt magokból fejlődnek ujjá.

ÜLTETŐKÖZEG

A szárazföldi rence fajoknak általában megfelelő a sima tőzeg használata, de a talajtömörödést elkerülendő érdemes egy kevés lazítóanyagot (perlit, szárított Sphagnum) is adni az ültetőközegbe.

A vízben élő rence fajoknak értelemszerűen nincs ültetőközegük, akváriumi növényekhez hasonlóan kell nevelni őket.

Az epifita rence fajoknak jó vízáteresztésű ültetőközegre van szükségük, ezért számukra leginkább a szárított vagy élő Sphagnum az ideális.

ÖNTÖZÉS

A vízben élő rence fajok értelemszerűen állandóan vízben vannak, ezért – hasonlóan más akváriumi növényekhez – csak az alattuk és elpárolgó vizet kell folyamatosan pótolnunk. A vízebben az esetben is eső-, desztillált- vagy ioncserélt víz legyen.

A szárazföldi- és epifita fajok cserepei állhatnak 1-2 ujjnyi vízben folyamatosan, de az epifita fajok jobban kedvelik, ha cserepük nem áll állandóan vízben, hanem csak folyamatosan nedvesen tartjuk az ültetőközegüket.

CSERÉP

A vízben élő rencéket kisebb akváriumokban nevelhetjük, míg a szárazföldi rencéket kisebb, nagyobb méretű cserepekben. Mivel kisméretű növényekről van szó, amelyek fő növényi része a talajban van, túl nagy cserepekre sem lesz szükség, egy 6×6 cm-es már megfelelő.

A rence fajok előszeretettel vándorolnak az egymás melletti cserepekbe, ezért vagy tegyük egymástól távol a cserepeket vagy tegyünk közéjük valamit, ami megakadályozza a vándorlást. A rence fajokat nevelhetjük műanyagpoharakban is, ami megakadályozza a vándorlást.

Az epifita fajok jobban szeretik a szellős ültetőközeget, ezért számukra a kertészetekben kapható, vízinövények ültetésére használt, lyukacsos, szitaszerű cserepek lehetnek ideálisak, de egyszerű cserepekben is nevelhetőek.

ELHELYEZÉS

A legtöbb rence faj nem szereti a tűző napot. Élőhelyükön sokszor a magas fűben, más növények által takart helyen élnek. Az epifita fajokat a fák lombkoronája árnyékolja. Egyedül a vízben élő fajok kapnak közvetlen napsütést. Otthoni nevelés során azonban a vízi fajok kis méretű akváriuma a közvetlen napsugárzástól gyorsan felmelegedhet, ezért azt ajánlom, hogy ezeket se tegyük ki a napra, hanem csak félárnyékba.

Figyeljünk arra, hogy a rence fajok előszeretettel szöknek át a mellettük lévő cserepekbe. Ezért a rencék cserepeit ne tegyük közvetlenül egymás mellé vagy olyan cserepeket válasszunk amelynek magas fala van, esetleg el is választhatjuk egymástól a cserepeket valami erre alkalmas módon.

FÉNY

A legtöbb faj más növények által árnyékol helyen él, ezért nincs szükségük sok napfényre. Már egy északi fekvésű ablakban is szépen megélnek.

ETETÉS, TÁPOLDATOZÁS

A rence fajokat nem vagy csak nehezen lehet mesterséges tápanyaghoz juttani. A szárazföldi fajok esetében ez nem megoldott. A vízi fajok etetése viszonlyag egyszerű, az akváriumuk vizébe időről időre telepíthetünk élő vízibolhákat (Daphnia) vagy más, apró vízben élő szervezeteket.

Az epifita fajok esetén sok növénybarát javasolja, hogy egy nagyon kis mennyiségű tápanyagpótlás segyíti a fejlődésüket, ezért időnként (havonta, két havonta) az öntözővizükbe kevés tápoldatot tesznek. Ez csak azoknak ajánlható, akik folyamatosan tudják figyelni a növények fejlődését, mert könnyen túl lehet adagolni a tápoldatot.

TELELTETÉS

A mérsékelt égövön élő szárazföldi és vízi rencéknek szükséges a téli pihenő időszak. Ezek a növények a tél közeledtével visszahúzódnak a talajba vagy úgynevezett telelőrügyet (turion) nevelnek, amelyek lesüllyednek a víz aljára. Biztosítsunk ezeknek a növényeknek télen 0-10 °C-os helyet, hogy tudjanak pihenni. Az akváriumi növényeknél vigyázzunk, hogy az akváriumban lévő víz hideg legyen, de ne fagyjon meg, mert a jég könnyen szétrepesztheti az akváriumot. Jó megoldás lehet, ha ezeknél a vízi fajoknál a szabadban hagyott akváriumban képződő telelőrügyeket az ősz végén egy vízzel töltött befőttesüvegbe tesszük és ezt tesszük be a hűtőnkbe. Így biztosított a hideg, de fagymentes hely.

A téli pihen időszak alatt nincs szükségük fényre, ezért sötét helyet is lehet választani a számukra.

A nem a mérsékelt égövön élő rence fajoknak télen biztosítani kell a 20-25 °C-os hőmérsékletet és a megfelelő mennyiségű mesterséges

világítást, mivel fejlődésük nem áll meg. Télen ezek a növények akár egy déli fekvésű ablakba is tehetőek.

SZAPORÍTÁS

A rence fajok (Utricularia sp.) szaporítása talán a legkönnyebb az összes rovaremésztő növény közül. A legtöbb faj, nagyon gyorsan nő, rövid idő alatt befutja a rendelkezésre álló helyet sőt, hajlamosak a mellettük lévő másik cserépbe is “átszökni”, ha nem figyelünk. Emiatt, ha több rence fajt nevelünk egyszerre, akkor ne tegyük egymás mellé őket vagy valamilyen módon válasszuk el a cserepeket egymástól.

A rence fajok magról is szaporíthatóak, de ez a gyakorlatban alig fordul elő.

Generatív szaporítás

Rence beporzás

Rence szaporítása magról

Vegetatív szaporítás

Rence szaporítása tőosztással

BETEGSÉGEK ÉS KEZELÉSÜK

Rence fajok rothadása

A rence fajokat, különösen az epifita fajokat a nagy levelük miatt, különféle kártevők is megtámadhatják.

VÁSÁRLÁS

Rence fajok leginkább közvetlenül a kereskedőktől lehet vásárolni, mert a kertészetekben nem tartanak belőlük. Egy jobb dísznövény kiállításon rendszeresen lehet találkozni hazai kereskedőkkel, akiknél rendszerint szokott is lenni néhány faj. Szebb és ritkább fajokat azonban az internetes boltokból, ott is inkább a külföldi kereskedőknél kapunk.

A hazai vizeinkben élő vízi rence fajok gyűjtését nem ajánlom. Egy részt ezzel csak károsítjuk a meglévő faunát, másrészt elég nehéz egymástól megkülönböztetni a nálunk élő fajokat egymástól és például a kis rence (Utricularia minor) 1982 óta védett növény, aminek eszmei értéke 50.000 Ft, a lápi rence (Utricularia bremii) pedig 100.000 Ft eszmei értéken van jelenleg.

Utricularia teljes alapfaj lista:

Utricularia adamsii
Utricularia adpressa
Utricularia albertiana
Utricularia albiflora
Utricularia albocaerulea
Utricularia alpina
Utricularia ameliae
Utricularia amethystina
Utricularia amotape-huancabambensis
Utricularia andongensis
Utricularia antennifera
Utricularia appendiculata
Utricularia arcuata
Utricularia arenaria
Utricularia ariramba
Utricularia arnhemica
Utricularia asplundii
Utricularia aurea
Utricularia aureomaculata
Utricularia australis
Utricularia babui
Utricularia barkeri
Utricularia beaugleholei
Utricularia benjaminiana
Utricularia benthamii
Utricularia biceps
Utricularia bidentata
Utricularia bifida
Utricularia biloba
Utricularia biovularioides
Utricularia bisquamata
Utricularia blackmanii
Utricularia blanchetii
Utricularia bosminifera
Utricularia brachiata
Utricularia brachyceras
Utricularia bracteata
Utricularia bremii
Utricularia brennensis
Utricularia breviscapa
Utricularia buntingiana
Utricularia byrneana
Utricularia caerulea
Utricularia calycifida
Utricularia campbelliana
Utricularia capilliflora
Utricularia cecilii
Utricularia cheiranthos
Utricularia chiakiana
Utricularia chiribiquetensis
Utricularia choristotheca
Utricularia christopheri
Utricularia chrysantha
Utricularia circumvoluta
Utricularia cochleata
Utricularia corneliana
Utricularia cornigera
Utricularia cornuta
Utricularia corynephora
Utricularia costata
Utricularia cucullata
Utricularia cutleri
Utricularia cymbantha
Utricularia delicatula
Utricularia delphinioides
Utricularia densiflora
Utricularia determannii
Utricularia dichotoma
Utricularia dimorphantha
Utricularia dunlopii
Utricularia dunstaniae
Utricularia elephanthoides
Utricularia endresii
Utricularia erectiflora
Utricularia exoleta see U. gibba
Utricularia fenshamii
Utricularia fibrosa see U. gibba
Utricularia fimbriata
Utricularia firmula
Utricularia fistulosa
Utricularia flaccida
Utricularia floridana
Utricularia foliosa
Utricularia forrestii
Utricularia foveolata
Utricularia fulva
Utricularia furcellata
Utricularia gaagudju
Utricularia garrettii
Utricularia geminiloba
Utricularia geminiscapa
Utricularia geoffrayi
Utricularia georgei
Utricularia gibba
Utricularia graminifolia
Utricularia grampiana
Utricularia guyanensis
Utricularia hamata
Utricularia hamiltonii
Utricularia helix
Utricularia heterochroma
Utricularia heterosepala
Utricularia hintonii
Utricularia hirta
Utricularia hispida
Utricularia holtzei
Utricularia humboldtii
Utricularia huntii
Utricularia hydrocarpa
Utricularia inaequalis
Utricularia incisa
Utricularia inflata
Utricularia inflexa
Utricularia intermedia
Utricularia inthanonensis
Utricularia involvens
Utricularia jackii
Utricularia jamesoniana
Utricularia janarthanamii see U. heterosepala
Utricularia jaramacaru
Utricularia jobsonii resembles U. chrysantha (Carniv. Pl. Austral. 3: 1273 (2013))
Utricularia julianae
Utricularia juncea
Utricularia kamarudeenii
Utricularia kamienskii
Utricularia kenneallyi
Utricularia kimberleyensis
Utricularia kumaonensis
Utricularia laciniata
Utricularia lasiocaulis
Utricularia lateriflora
Utricularia laxa
Utricularia lazulina
Utricularia leptoplectra
Utricularia leptorhyncha
Utricularia letestui
Utricularia lihengiae
Utricularia limmenensis
Utricularia limosa
Utricularia linearis
Utricularia livida
Utricularia livida f. mexico
Utricularia lloydii
Utricularia longeciliata
Utricularia longifolia
Utricularia longifolia f. bonsai
Utricularia longifolia var. forgetiana
Utricularia lowriei
Utricularia macrocheilos
Utricularia macrorhiza
Utricularia magna
Utricularia malabarica
Utricularia mangshanensis
Utricularia mannii
Utricularia menziesii
Utricularia meyeri
Utricularia microcalyx
Utricularia micropetala
Utricularia minor
Utricularia minutissima
Utricularia mirabilis
Utricularia monanthos
Utricularia moniliformis
Utricularia muelleri
Utricularia multicaulis
Utricularia multifida
Utricularia myriocista
Utricularia naikii
Utricularia nana
Utricularia naviculata
Utricularia nelumbifolia
Utricularia neottioides
Utricularia nephrophylla
Utricularia nervosa
Utricularia nigrescens
Utricularia nivea
Utricularia novae-zelandiae
Utricularia ochroleuca
Utricularia odontosepala
Utricularia odorata
Utricularia olivacea
Utricularia oliveriana
Utricularia oppositiflora
Utricularia panamensis
Utricularia papilliscapa
Utricularia parthenopipes
Utricularia paulineae
Utricularia peltata see U. pubescens
Utricularia pentadactyla
Utricularia peranomala
Utricularia perversa
Utricularia petersoniae
Utricularia petertaylorii
Utricularia phusoidaoensis
Utricularia physoceras
Utricularia pierrei
Utricularia platensis
Utricularia pobeguinii
Utricularia poconensis
Utricularia podadena
Utricularia polygaloides
Utricularia praelonga
Utricularia praeterita
Utricularia praetermissa
Utricularia prehensilis
Utricularia protrusa see U. australis
Utricularia pubescens
Utricularia pulchra
Utricularia punctata
Utricularia purpurascens
Utricularia purpurea
Utricularia purpureocaerulea
Utricularia pusilla
Utricularia quelchii
Utricularia quinquedentata
Utricularia racemosa see U. caerulea
Utricularia radiata
Utricularia ramosissima
Utricularia raynalii
Utricularia recta
Utricularia reflexa
Utricularia regia
Utricularia reniformis
Utricularia resupinata
Utricularia reticulata
Utricularia rhododactylos
Utricularia rigida
Utricularia rosettifolia
Utricularia rostrata
Utricularia sainthomia
Utricularia salwinensis
Utricularia sandersonii
Utricularia sandwithii
Utricularia scandens
Utricularia schultesii
Utricularia simmonsii
Utricularia simplex
Utricularia simulans
Utricularia singeriana
Utricularia smithiana
Utricularia speciosa
Utricularia spinomarginata
Utricularia spiralis
Utricularia spruceana
Utricularia stanfieldii
Utricularia steenisii
Utricularia stellaris
Utricularia steyermarkii
Utricularia striata
Utricularia striatula
Utricularia stygia
Utricularia subramanyamii
Utricularia subulata
Utricularia sunilii
Utricularia tenella
Utricularia tenuissima
Utricularia terrae-reginae
Utricularia tetraloba
Utricularia tortilis
Utricularia trichophylla
Utricularia tricolor
Utricularia tridactyla
Utricularia tridentata
Utricularia triflora
Utricularia triloba
Utricularia troupinii
Utricularia tubulata
Utricularia uliginosa
Utricularia uliginosa f. albida
Utricularia uniflora
Utricularia unifolia
Utricularia uxoris
Utricularia violacea
Utricularia viscosa
Utricularia vitellina
Utricularia volubilis
Utricularia vulgaris
Utricularia wannanii
Utricularia warburgii
Utricularia warmingii
Utricularia welwitschii
Utricularia westonii
Utricularia wightiana